Vekerdy Tamás új könyve kapcsán készült ez az interjú. Egy hete olvastam és folyamatosan visszatérnek a gondolataim azokhoz a mondatokhoz, amelyek megfogtak.

Meglehetősen liberálisan nevelem Helénát, vannak akik szerint nem így kéne, de olyanok is akadnak, akik nagyon jól tudják hogy hogy kéne... Csak azért, mert sokszor együtt nevetünk azon hogy kiengedi a hangját az utcán, mert szereti hallani a visító, dobhártyarepesztő frekvenciát, vagy mert megkaphatja azt a pár szem kockacukrot, esetleg éppen azért, mert nem szidom meg akkor, amikor hisztis és neveletlen arcát mutatja. Máskor azonban megszidom, ha ok nélkül üvölt valamiért, beszélek neki az egészséges táplálkozásról, vagy éppen elfogy a türelmem a sokadik hisztis műsor után és előtör belőlem az intézeti nevelőtiszt. Ezek mind szélsőségek, de nagyjából ilyen széles a paletta, nem tudom betartani azokat a módszereket, amikre mások esküsznek és ha vénasszonyok is potyognak az égből, betartják őket, a gyereknek pedig kuss a neve... De az esetek többségében szeretettel nevelem és igyekszem jól szeretve terelgetni.

Ebben az interjúban szó esik az ösztönös tudásról, az anyai megérzések fontosságáról és arról, hogy inkább tévedjünk ösztönösen, mint kapkodjunk az enciklopédiákért, tudományos tanácsokért. Egy anya tudja, érzi, hogy mikor kell az öleléssel és a vigasztalással kezdeni a problémamegoldást, de néha a cérna is elszakadhat, mert nem mindig egyforma a súly, ami húzza.
Ezt tapasztalatból tudom megerősíteni, pedig felkészülten vártam Helénát mindenféle csodakönyvvel. Amíg csak a pocakom békés lakója volt, elképzeltem, hogy itt bizony párhuzam-derékszög mintára minden tankönyvi lesz és a gyerek jó kis katona módjára olyan szófogadó és álomszerűen idilli lesz, hogy annak a csodájára fognak járni... Aztán hamar rájöttem, hogy ő egy szuverén ember. Rá nem igaz az, ami az X könyvben szereplő Y gyerek története vagy a Z professzor csodamódszere, ami több ezer gyereknél működik és ezáltal végigalussza az éjszakát, kimarad a dackorszak, megeszi a zöldséget fintorgás nélkül és illedelmesen elpakolja a játékokat a szobájában.

Túl vagyunk a dackorszakon (utálom ezt a fogalmat, szerintem nincs is ilyen). Ő is földhöz vágta magát a közértben, nem köszönt a szomszédnak, visszaszólt ha rászóltam, dühös volt, rúgott, harapott, neki is voltak nehezebb napjai (órái). Átélve ezeket minden alkalommal rájöttem, hogy nem a fenyítés, vasszigor vagy a büntetés vezet a megnyugváshoz, hanem a megértés és a szeretet.
Egy ölelés után elmondott tanács többet ér fél óra prédikálásnál, egy megengedett kockacukor után  egyéb édesség megtagadása hamarabb elfogadható, egy huncut közös mosoly ha szomszéd néni belelép a pocsolyába később egy vidám "csókolom"-al kompenzálódik.

Szövetségesként sokkal boldogabb kapcsolatot kapunk és a bizalmát nem veréssel vagy fegyelmezéssel lehet elnyerni, hanem megértéssel, szeretettel és bizalommal. Sok beszélgetéssel, ami nem csak a gyermeki kérdések megválaszolásából áll, hanem párbeszédekből melyek oda-vissza irányulnak.

Mikor szeressük, ha nem most, amikor még kicsi és szüksége van rá, hogy a sok ölelés kitartson az idők végezetéig és a kezünk szorítását mindig érezze, akkor is, amikor már a felnőtt élet útvesztőivel néz szembe? Kis társ és apró szeretetbomba, akit ha szeretünk, azzal nagyot nem téveszthetünk.

Nem várok el tőle sokat, nem akarom "kiverni" belőle a teljesítményt. Annyit szeretnék, hogy boldog legyen és ha ez megvan, akkor már minden az övé...

És ez lenne a legfontosabb és elsődleges: szeretni és jól szeretni.