A 6. héten járunk. Hétfő. Éppen kezdtem természetesnek venni a terhességemet, amikor bekövetkezett az, amitől minden kismama retteg. Mintha megindították volna a csapot, úgy ömlött belőlem a vér.
Először csak barnás valami, rögtön hívtam az orvosom, kiderült, szabaságon van azon a héten, de a nővér megnyugtatott, hogy amíg nem piros, addig ne rémüljek meg.
Nos pár órán belül piros lett.... Ismét Intézet, ismét nővér, aztán kapcsoltak egy orvost, aki másnapra berendelt, és tájékoztatott, hogy akár a fejemre is állhatok, a gyerek ha el akar menni elmegy.....
Én persze nem vagyok az a típus, aki ezt így feladja, tehát gyorsan felhívtam a nőgyógyászomat (aki nem a lombikos orvosom). Rendes volt, azonnal behívott vizsgálatra. Soron kívül fogadott, és kezdtük is az ultrahanggal.
Egy szép kis petezsákot láttunk a képen! Sajnos körülötte csupa vér volt minden. Azt mondta a doki, hogy vagy-vagy. Emelt a magnézium-adagomon, az utrogestanon (progeszteron-pótló) és alkoholt ajánlott, hogy azt igyak. Én a bor mellett döntöttem. Azóta minden este vörösborozom :) A napok lassan teltek, másnaptól jóval kevesebb volt a vérzés, harmadnaptól erősen csillapodott. De a barnázás még mindig megmaradt. Mégis volt egy olyan érzésem, valahol legbelül, hogy él ez a baba. Ott van és kapaszkodik erősen, mert tudja, hogy nagyon rég várunk rá.
Fel is hívtam az orvosom, hogy informáljam, valamint megköszönjem a segítségét. A fejleményekre csak annyit mondott: Na ugye-ugye... Ebből valami jóra következtettem.
Persze hosszú, várakozással teli hét volt előttem. Volt olyan nap, hogy arra ébredtem (valószínűleg egy rossz álom miatt), hogy nincs meg a kisbabám. Ezen a napon nagyon ki voltam készülve, és már túl sokat feküdtem tétlenül ahhoz, hogy normálisan gondolkodjak. Ennek ellenére másnap úgy ébredtem, hogy egy szív dobog bennem, éreztem a lüktetést a hasamban, és forró melegség öntött el, úgy éreztem velem van!
Elkövetkezett a hétfő. A terhességi tünetek nem csökkentek, alapvetően optimistán, de szorongva léptem a vizsgálóba.