Az utolsó hónapban vagyunk. Már csak pár nap és itt van velem, a karjaimban tarthatom Bogyólánykámat, aki Helénává nőtte ki magát az elmúlt hónapok során. Most, miközben írom a sorokat, itt dugdossa ki kicsiny lábát az oldalamon. Nem fájó, inkább jóleső érzés, néha csiklandoz. Én mosolygok és simogatom. Remélem emlékezni fog rá és ezt a kényeztetést a megszületését követően is alkalmazni fogom rajta.
Ma reggel úgy ébredtem, olyan érzéssel, mintha nem is lennék pocakos! Könnyűnek éreztem magam. Már előfordult hasonló ébredés. Ilyenkor rendszerint kapok egy kellemes belső simogatást (nem ám rugdosást, ilyen nálunk nincs!), hogy én is itt vagyok! Végigsimítom a pocakom és konstatálom, hogy nem álom az elmúlt nyolc és fél hónap, igenis itt van a kisbabám, és könnyű, kellemes szimbiózisban élünk.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy néha nincsenek nehéz napjaink. Éjszakánként néha óvatos mozdulatokkal kell megközelítenem a mosdót, de ezek reggelre elmúlnak és ha Bogyóapu este nyolckor hív bennünket moziba, akkor mi örömmel repülünk vele, mert vevők vagyunk a jó programokra.
Öröm így tölteni az utolsó heteket és hálás vagyok a lányomnak, hogy mindezt így élhetem meg.