Tulipános

Tehát egy újabb hétfő.
Már a vizsgálóban vagyok, ahol az orvosom nézi a monitort. Nem tudok semmit kivenni a tekintetéből... Reszketek, de valahol mégis érzem, hogy jó híreket kapok.
Felém fordítja a monitort és mutatja, hogy ott van a kis embrióm, 4mm. és már van szívhangja!
Ettől kezdve az én szívem is hevesebben kezdett verni, nagyon izgatott lettem, hogy mi van a barnás foltokkal, és mi volt az előző heti vérzés????
De nem tudtam sem kérdezni sem válaszolni, leírhatatlan érzés, amikor egy kis lüktető valamit látsz, ami egy kis élet és belőled fakad.
Rögtön jött a kiábrándítás is: ott egy csúnya haematóma (vérömleny, teszi hozzá, hátha nem értem.). Ezzel bizony feküdni kell.
Megdicsérte a nőgyógyászomat, hogy jó szakember, jól tette, hogy emelte az adagokat, és ő is az alkohol mellett szólt. Nem ártana, ha fogyasztanék valamennyit.
A fekvést pedig vegyem szigorúan!
Jó kezekben vagyok. Két csodálatos orvos vigyáz a kisbabámra és követi figyelemmel a fejlődését. Megkért, hogy egyeztessek a nőgyógyászommal és ennek függvényében szeretne újra látni valamikor.
Mivel az Intézetben az első szívhang után elköszönnek a pacienstől, ő még tudni szeretné hogyan alakul a komplikációm.
Minden negatívumtól függetlenül nagyon boldogan jöttem el az Intézetből. Simogattam a hasamat és az eddigiekhez képest sokkal intenzívebben bíztattam ezt a kis életet, hogy tartson ki, kifeküdjük azt a csúnya haematómát, és minden rendben lesz!

A 6. héten járunk. Hétfő. Éppen kezdtem természetesnek venni a terhességemet, amikor bekövetkezett az, amitől minden kismama retteg. Mintha megindították volna a csapot, úgy ömlött belőlem a vér.
Először csak barnás valami, rögtön hívtam az orvosom, kiderült, szabaságon van azon a héten, de a nővér megnyugtatott, hogy amíg nem piros, addig ne rémüljek meg.
Nos pár órán belül piros lett.... Ismét Intézet, ismét nővér, aztán kapcsoltak egy orvost, aki másnapra berendelt, és tájékoztatott, hogy akár a fejemre is állhatok, a gyerek ha el akar menni elmegy.....
Én persze nem vagyok az a típus, aki ezt így feladja, tehát gyorsan felhívtam a nőgyógyászomat (aki nem a lombikos orvosom). Rendes volt, azonnal behívott vizsgálatra. Soron kívül fogadott, és kezdtük is az ultrahanggal.
Egy szép kis petezsákot láttunk a képen! Sajnos körülötte csupa vér volt minden. Azt mondta a doki, hogy vagy-vagy. Emelt a magnézium-adagomon, az utrogestanon (progeszteron-pótló) és alkoholt ajánlott, hogy azt igyak. Én a bor mellett döntöttem. Azóta minden este vörösborozom :) A napok lassan teltek, másnaptól jóval kevesebb volt a vérzés, harmadnaptól erősen csillapodott. De a barnázás még mindig megmaradt. Mégis volt egy olyan érzésem, valahol legbelül, hogy él ez a baba. Ott van és kapaszkodik erősen, mert tudja, hogy nagyon rég várunk rá.
Fel is hívtam az orvosom, hogy informáljam, valamint megköszönjem a segítségét. A fejleményekre csak annyit mondott: Na ugye-ugye... Ebből valami jóra következtettem.
Persze hosszú, várakozással teli hét volt előttem. Volt olyan nap, hogy arra ébredtem (valószínűleg egy rossz álom miatt), hogy nincs meg a kisbabám. Ezen a napon nagyon ki voltam készülve, és már túl sokat feküdtem tétlenül ahhoz, hogy normálisan gondolkodjak. Ennek ellenére másnap úgy ébredtem, hogy egy szív dobog bennem, éreztem a lüktetést a hasamban, és forró melegség öntött el, úgy éreztem velem van!
Elkövetkezett a hétfő. A terhességi tünetek nem csökkentek, alapvetően optimistán, de szorongva léptem a vizsgálóba.

Mint már írtam, bizonyos jelekből következtetni lehetett a terhességre. Az előző lombikhoz képest erős puffadás, feszülő mellek, nagy alvásigény. Az első rémületből felocsúdva csak arra koncentráltam, hogy itt baba van!
És már a vérvétel eredményére várva ezeken járt az eszem.... hogy nem lehet véletlen, érzem..... Ez után következett a bejelentés és egy csodálatos hét! Ott simogattam Őket minden alkalommal, amikor csak lehetett. Beszéltem Hozzájuk, és gyönyörködtem a terhességi tesztemben. Furcsa szurkálódások következtek a hasamban. Tapasztaltabb kismamiktól tudom, hogy ez normális, most alakul át a méhem, alkalmazkodik az új helyzethez. Ezért is a terhesség első szakaszában gyakoribbak a vizelési ingerek. Ennek nem örültem :) Érdekes, hogy már most nehéz a hasamon aludnom. Pedig még nyoma sincs a terhességnek, de mindenem annyira fáj-feszít-puffad, hogy nehezen viselem, inkább háton alszom, amit eddig még soha!
Ezek az 5. hétig így mentek, következik a 6. hét.

Így jártam én is. Azonnal felhívtam az orvosom, aki berendelt vérvételre. Ugyanis ez egy nagyon pontosan megtervezett terhesség. Vagyis lombik. Az okokat nem sorolnám, és az időt sem, amit várakozással töltöttünk, hogy meszülessen egy pozitív teszt. Az a lényeg, hogy itt van, szeretem, örülök Neki, és nagyon nagy boldogságot hozott az életünkbe!
Egészen pontosan január 29-én gratulált az orvosom, én idétlenül a nyakába ugrottam és ott bőgtem perceken át az asztalára borulva. Hihetetlen érzés lett urrá rajtam! Egy egész világ fordult meg, állt a feje tetejére és kezdődött el egy csodálatos periódus. Ugyanakkor rengeteg kétség is felmerült, amikor az orvos lerántott a földre:
Két hét múlva ultrahang, akkor kiderül, hogy hányan vannak, és egészen pontosan hol? Hol???? Lehet rossz helyen is akár??? Igen, lehet, de erre kevés az esély.
Úgy jöttünk el az Intézetből, hogy két gyönyörű kisbabában reménykedtünk.